2011-10-11 08:46:00 szorenyi.p
Még a megbeszélt interjúra is stoppal érkezett. Nem késett, ami nála azért szokatlan, hiszen kiszámíthatatlan a menetideje. Besenyei Máté hivatásos stoppos. Nem abban az értelemben, hogy pénzt kap érte, hanem, mert a 21 éves egyetemista csak mások autójával hajlandó közlekedni. Ráadásul élvezi.
Nem ciki a XXI. században stoppolni?
Nekem nem, nagyon szeretek túrázni. 16 voltam, amikor egy ismerősöm felajánlotta, hogy szívesen elvisz a Tátrába – stoppal. Eléggé meglepődtem az ötletén, teljesen rábíztam magam. Ekkor kaptam rá. Amolyan hagyománnyá vált, hogy kirándulni ilyen módon menjek.
Hol voltál eddig stoppal?
Bukarest és Amszterdam között majdnem mindenhol Európában: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Németország, Románia, Belgium és Hollandia. És persze Magyarországon.
Nem semmi! Hol a legsegítőkészebbek az autósok?
Egyszer a mosonmagyaróvári benzinkúton egy lengyel srác odasétált hozzánk és megkérdezte, hová megyünk. Ő Londonba tartott, mi pedig Belgiumba. Azt mondta, elvisz. Németországban megálltunk egy éjszakára aludni. Ő fizette a szállást, másnap pedig meghívott minket reggelire. Ilyenben még nem volt részem. Érdekes, ez általában csak a Balkánon szokás. Ők sokkal szívélyesebbek és nyitottabbak.
A magyarokról ez nem mondható el?
Magyarországon sem rossz a helyzet, de a balkániakhoz viszonyítva nem olyan kedvesek és „vendégszeretők” az átlag magyar sofőrök.
Mi a tapasztalatod, általában hogy fogadnak az autósok?
Jobbára akik megállnak egy stoppolónak, azért állnak meg, mert anno maguk is ugyanezt „űzték”, így alapjáraton elmondható, hogy bizalmasak. Volt, aki viccelődött, megesett, hogy egész út alatt nem szóltak hozzám egy szót sem és előfordult olyan, aki szatírnak nézett (nevet).
Volt már necces helyzeted?
Egyszer egy lány ismerősömmel Erdélybe tartottunk. Nagyváradnál vártunk, ősz volt, hideg és sötét. Kolozsvárt kellett elérnünk, ami kb. 300 km még a határtól. Egy román anyanyelvű, nem túl jó külsejű fickó vett fel bennünket, aki 10-10 lejért vitt volna el Bánffyhunyadig, ami 50 km-rel van Kolozsvártól. Beszélgettünk és útközben kiderült, hogy Kolozsvárra tart, így megkértük, vigyen el bennünket úti céljáig. Azt mondta, belefér. Úgy számoltam, hogy maximum 10 lejjel kér majd többet. Amikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és mondta a tarifát, teljesen kétségbeestem. 100 lejt kért, nálunk azonban nem volt ennyi pénz. Azt mondta, ha nem fizetünk, akkor nem kapjuk vissza a táskánkat. Bólintottam, hogy rendben, a pénz azonban a hátizsákomban volt, így azt kikértem a csomagtartóból. Kivettem belőle apróban 20 lejt, és míg ő számolgatta, felkaptuk a cuccainkat és elfutottunk. Ilyen velem azelőtt és azóta egyszer sem fordult elő.
És te ezek után félsz nélkül beülsz egy idegen autójába?
Egyik részről rá vagyok szorulva, mert így egy csomó pénzt megspórolok, másik részről pedig már hozzászoktam. Ez egy életforma. Lehet, hogy már beteges, de én élvezem, ahogy egyedül sétálok az út szélén, és mellettem 120-al elszáguldanak az autók. Van egy hangulata, amit nem tudok megunni. Egyszer egy görög sofőr azt mondta nekem, hogy a zenét, a táncot és a nőt meg lehet unni, de a háborút nem. Így van ez a stoppal is: mindig van újdonság, új emberek és hihetetlen élettörténetek.
(Cs. Nagy Anikó)