Már első ránézésre is szembetűnő, hogy odaát színhús kapható, nincs rajta bőr, hártya, mócsingos rész pedig véletlenül sem. Utánajártunk, nálunk miért nincs ez így. Azt már most elárulhatjuk, hogy nem a magyar hentesek technikai tudásában van a hiba, ők is ugyanolyan jól tudják szelni, fejteni a húst.

Békásmegyer, vásárcsarnok, abban is az egyik legnagyobb húsbolt. A sertéscomb bizony elnagyolt munka, távolról sem filézett színhús. Hártyás, zsíros, ráadásul még a porc egy darabját sem kanyarították ki belőle rendesen. Amikor azt firtatom, hogy miért nem végeztek rendes munkát, az eladó, aki hívatására nézve hentes, így válaszol: „Uram, ha színhúst adnánk, akkor 10-20 százalékkal drágább lenne ez a sertéscomb, most ugyanis csak a zsíros résszel együtt tudjuk ennyiért felszámolni.” Majd készségesen felajánlja, ha bajom van így a hússal, akkor megtisztítja tisztességesen. Meg is teszi, rutinos mozdulatokkal, másodpercek alatt. Ám előtte még bruttó súlyban leméri és számlázza a kilónyi combot, még mielőtt a lenyesett részek a szemétre kerülnek.

A közeli kis húsboltban egyszer kiváló minőségű csirkemellet adtak, tényleg filézve volt, ahogy azt kiírták. Másodszorra már zsíros volt, hártyás, porcos. A hentes felvilágosított, mi is történt. Elsőre exportból visszamaradt filézett csirkemellet kaptam. Itt persze rögtön felötlik az a vita, amit a multikkal és a nemzetközi kereskedelmi láncokkal folytat a magyar kormány. Állítólag mi, kelet-európaiak sokszor nem ugyanazt a minőséget kapjuk ugyanolyan márkanév alatt. A mosópor nem olyan hatékony, a levesporból kispórolják a zöldséget és a húst. Úgy tűnik azonban, ha kell, mi magunk is elő tudjuk állítani ezt a minőségi különbséget – a magunk kárára.

A miértre már nehezen kaptam választ. Falakba ütköztem. Nem kis meghökkenésemre többször is azzal utasítottak el, hogy a húsok frontján is megmutatkozó kettős mérce kényes politikai kérdés. Amikor csodálkozva kérdeztem, hogyan lehet a mócsingos hús politikai kérdés, sejtelmesen mosolyogtak. Egy minisztériumi főosztályvezető névtelenül annyit mondott, hogy ez egy szegény ország jó ismérve. Magyarországon a zsíros, cafatos húsra van igény, pontosabban fizetőképes kereslet. Mert éppen annyival olcsóbb, amennyivel több rajta a zsír. Ez nem ízlés, hanem pénztárca kérdése.

Éder Tamást, a Magyar Húsiparosok Szövetségének elnökét azért sikerült szóra bírni. Végül is azt mondta el becsomagolva, amit mások egyenesen, de név nélkül. „A magyar húskereskedelemben kapható húsok a piacgazdaságban megszokott módon a legszélesebb minőségi kategóriákat képviselik. A piaci szereplők attól függően alakítják ki a kínálatukat, hogy milyen kereslettel találkoznak az egyes minőségi kategóriákban. Nyílván a gyengébb minőségű, kevésbé igényes kidolgozottságú húsrészek az olcsóbbak, míg a zsírtalanított, hártyátlanított, gondos kidolgozottságú húsrészek drágábbak. A magyar húskereskedelem éppúgy készít és értékesít gyengébb minőségű tőkehúsdarabokat, mint előrecsomagolt, szépen megformált, kiemelkedő minőséget képviselő hússzeleteket. Hogy miből mennyi készül és kerül piacra, az dönti el, hogy a vevő mire mutat fizetőképes keresletet. A húspiacon is azok a versenyzők maradnak versenyben, amelyek képesek megfelelő áru termékkel kielégíteni a keresletet.”

Ezek után rákérdezetem az elnöknél arra, hogy a magyar húspiacon milyen arányban képviseltetik magukat a minőségi termékek és a zsírt, hártyát, mócsingot sem nélkülöző húsok.

„Halvány gőzöm sincs róla. Erről nem vezetünk kimutatást” – szólt a válasz. Így statisztika híján csak a tapasztalatainkra hagyatkozhatunk. Tíz húsbolt közül ha egy árul minőségi terméket.

Varga Zsolt